negyedik kötet
„egy szép nap becsukom, magam mögött az ajtót” énekli gyula bácsi, bill kapitány, a táltos. szót is fogadtam. meguntam, hogy otthon rajzolok, odakint csodás hóesés, félméterhó, bár nagyon felhős ég. nem olyan felhős, mint ahogy mi megszoktuk, ez egyforma szürke felhő mindenirányba végtelen, és búskomornak hat. ugyanakkor talán ez ad némi kis reménykedést is: tudjuk, hogy jön majd egy tavasz, csak meg kell várni a megfelelő napot, amikor csillagunk fénye újra eléri a tallinni embereket, házakat, utcákat, villamosokat, a linnahall-t, a várat, vagy csak a tengerparti kavicsokat, amelyeket kitudja honnan sodort erre a víz, az őserő, ugyanúgy, ahogy bennünket, külföldi diákokat is. részei lettünk egy körforgásnak, egy zsigerből érzett, mindig vágyott, és az univerzumból áradó folyamatnak, amiből annyi részt veszünk ki amennyit fel tudunk fogni. ha még sokat ülök itt, akkor csökken az általam befogható rész. ezért nem is fecséreltem az időt, reggel korán felkeltem, ahogy előző este elterveztem, és gondoltam reggelizek. ezért reggeliztem. közben kitaláltam, hogy lehet, hogy meg kellene nézni, hogy mikor is megy a busz vijandiba, mert ez volt a célom. az úticélom legalábbis. felcsaptam hát az internetet, és láttam, hogy alig fél órám van. hoppá. na gyorsan bepakoltam, aztán menés. mentem is, egészen a villamosmegállóig, ugyanis ha el akartam érni a buszt, akkor célszerűbb volt így közelítenem a buszpályaudvarhoz. persze hogy reggeli dugó. alig haladunk. igaz pesthez képest szavam nem lehet. de itt csak 200 ezren vannak. aztán nem messze a pályaudvari megállótól jó sokat vártunk, de csukott ajtóval, és sajnos még azt se tudtam mondani a járművezető hölgynek, hogy engedjen le. mert errefelé ritka a tömegközlekedési eszközön a férfi sofőr. végre leért a cipőm a járda aszfaltjára megint, de persze mire a gyalogos átkelőhöz érek, pirosra vált. szuper. nem megyek át, mert nem szoktam. vannak szabályok, amiket be kell tartani. mások azért vannak, hogy megszegjük őket, de a közlekedési szabályok áthágásával, nem csak magamat veszélyeztetem. és az sehogysem jó játék. így megvártam, amíg ragyog zöld nem lett a kisember szemben, és már futottam is. de minek. egy perccel ugyanis lekéstem. szinte biztos volt. ilyen volt a reggel hangulata, aurája, vagy mije. nahát akkor, nehogymár vissza kelljen menni haza, mikor megy a következő? 11kor. remek. most épp fél kilenc, akkor az két és fél óra. az út két óra, mire odaérek, délután egy és marad még egy órám, mielőtt elkezd sötétedni. nagyon jó. mostmilesz...
második fejezet.
akkor menjünk máshova. hol egy térkép. dehogyis. hol egy menetrend. a következő busz 10 perc múlva indul, tartuba. nem is rossz. az egyetemváros. irány a pénztár, aztán nyomás. merthogy itt lent kell jegyet venni a pénztárban. a vezető csak megnézi. a busz már tele volt, pedig csak két perce állt be. sebaj. leültem, nekiálltam nézegetni az egyik könyvet, amit még otthon dobtam bele a táskámba. egyenletesen, megállíthatatlanul haladtunk dél felé, mint egy felmentő sereg, büszkén, de nem sejtve, hogy mi vár ránk a fronton. el is aludtam egy fél órára. mikor felébredtem, már közel volt a szürke felhő széle, a nap besütött alá. téli naplemente hangulata lett az egész tájnak, pedig alig volt délelőtt tíz óra.
mostantól nagyon figyeltem, néztem a fákat, az erdőket, az utat, a villanyvezetékeket, a mezőt, a cserjéket, az őzeket, a felhőt, és a csillogó napot. egyszer csak, mintha elvágták volna, kiértünk a felhő alól, és minden világos lett, felhő csak mögöttünk, és felettünk a gyönyörű, tiszta kék ég. ez varázslat. még nem értük el a célállomást, még elhaladtunk sok ház mellett is. első ránézésre egyedüli, magányos házaknak tűntek, de ezek valójában falvak részei. olyan farmszerű. de kisebb területtel, benn az erdőben, vagy kinn a mezőn. roppant romantikus, ugyanakkor ha azt mondanám, hogy: „átugrom a szomszédba, mindjárt jövök.” mondjuk ebéd után két órával, vacsoráig nem érnék haza. a nyilas vacsi meg nem olyan jó.
ötödik rész.
tartu aranyos.
nem túl nagy, van szép hídja,
meg vásárcsarnoka,
meg folyója. akad lakótelepe, meg színháza, és van neki még egyetemi könyvtára is.
aztán egy kedves lépcső lefelé.
de hova is? ja hogy ide…
az mindjárt más. és most? innen merre nézzek?
akkor fel a lépcsőn.
aztán le a lépcsőn.
és három lépcső elteltével máris a főtéren vagyok,
ahol gyerekek jólláthatósági mellényben önfeledten mulatnak a három méter magas hókupacban/on.
harmadik út.
majdnem lekéstem haza a buszt. fél három. erősen sötétedik. úton. tallinnba. a megérkezés jó volt, bár az út nagy részét a tartui részegség miatt átaludtam, de legalább lennék fitt. majd egyszer. hazasétálok, és kész. erről a napról többet nem érdemes. vagy várjunk, dehogynem! este megyünk alessandrohoz vacsizni. végülis csak a szomszédban voltam, és haza értem vacsorára. igaz, hogy reggeli után indultam… így kicsit könnyebb.
első vers
alessandro kitett magáért. klassz vacsit hozott össze. lucia segített neki, nagyon kedves az a lány. meg a barátja is. nagyon jóba lettünk. aztán elmentünk a noku klubba. már olyan megszokásból. ilyen laza csávók lettünk, hogy a legelitebb, legeldugottabb, titkos, beléptetőkártyás helyre járkálunk, amolyan szórakozás féleségből, csakhogy felvágjunk az itteni, és az otthoni ismerősöknek. csaptunk egy jó estét, és hazamentünk. mert aludni kell.
