Talán kevés olyan hely van a világon, ahol magasabbra húzták az ácsok a tetőt, mint itt. A legmagasabb tallinni templom valószínűleg nem csak Észtországban nem talál kihívót, több mint százötven méteres magasságával, és az ördög szerencsétlenségével messze emelkedik mindenek fölé.
Tematikailag többféleképpen írhatnám le, hogy milyen város Tallinn, de módszertanilag biztosan kifogásolható lenne mindenféle próbálkozásom. Főleg abból az okból kifolyólag, hogy még csak mindössze egy hetet töltöttem el a tengerillatú, felhős, legendákkal zsúfolt városka hangulatában.
Azt kell hogy mondjam, hogy Tallinn nem egy város. Ezt már az érkezésünk éjszakáján megállapítottam titkon, bár akkor még csak egy nagyon kis részét jártuk be szállást keresve. Sokarcúsága már akkor feltűnt. Azóta minden nap tettem egy kisebb, vagy nagyobb sétát a város részeibe, társakkal, vagy társak nélkül. Ha egy tortának képzelem Tallinnt, akkor talán még csak egy szeletkét sikerült elfogyasztani, és azt is csak az én jóindulatomon múlva. Tévedésem nem kizárható, így meglehet, hogy több szelet van, mint ahogy én gondolom. Első ízlelésre Tallinn kellemesen selymes, barátságos, magával ragadó, és esztétikusan tálalt. A különböző rétegek közötti különbség egyáltalán nem zavaró, sőt együtt könnyen befogadható telt ízt alakít ki. A krém pontosan olyan, mint amilyennek a krémnek lennie kell: édeskés, puhácska, cukormázzal megkent. A turistáknak. A tészta már egész másik kérdés. A kirakat Tallinn jól működik, szépen szervezett egységként dolgozik. Angolul csak kevés helyen nem beszélnek, de nem is nagy baj, hogy van, ahol csak mutogatással értethetem meg magam; erre felénk Kelet-Európában úgysem divatos a rostélyost véresen lenyelni. A történelmi marcipánvár valóban nagyon szép, bizonyosan jól áll neki a karácsonyi hóesés, borús időben is színes embertömegek hömpölyögnek eurókkal dobálózva. Mint oly sok mindennek ezen a kicsike Földön, az arannyal futtatott naplemente utánozhatatlan ruhakölteménybe öltözteti a középkorból fennmaradt, és mára vonzóvá helyreállított szűkutcás, sikátoros, kanyargós, kerek kövekkel kirakott, botladozós, innen-onnan zeneszűrődős, kavargó illatos belső belvárost, vagy fellegvárost. Fellegváros, mert ez a terület legmagasabb helyzete, nyilván a korábbi kavargó időszakok hosszú évszázadainak tapasztalata kényszerítette a házak felépítőit arra, hogy ők meg a meredek hegyoldalra kényszerítsék az esetlegesen felettük uralkodni kívánókat. Ha valaki valóban le tudta győzni őket, akkor saját maga számára erkölcsi győzelmet is aratott, hiszen mélyen lentről küzdötte fel magát, alulról nézte gyermekként bámulva, hogy mi az, amit el akar érni, és ha sikerült, akkor öröme túlszárnyalhatatlan, hajnalig véget nem érő örömködésbe, és iszonyatos részegségbe torkollt, mert hiszen legyűrt valamit, ami felette tornyosult. Mostani tudásom alapján az észteknek soha nem volt saját királyságuk, mindig tartoztak valahova, az identitásukat mégis meg tudták őrizni évezredeken keresztül.
Nem tudom, hogy jó úton próbálkozom-e sosem próbáltam meg ennyire összefoglalni valamit, amit alig ismerek, mégis kétségtelenül hatással volt rám. Talán semmit sem próbáltam meg még ennyire összefoglalni. Az a gondolatom támadt, hogy az általam készített képek alapján írom körbe, hogy milyen is a város, de azt hiszem, nem lenne hiteles, hiszen csak képeslapok lennének, és úgy hatna, mintha egy másfélórás mozifilmből kivágnék találomra körülbelül 24 képet, és azokat vágnám egymás mögé, így nyerve a másfél órából egy másodpercet, ezzel érthetetlenné és értelmetlenné téve azt. Mintha a Star Wars trilógiából, a régiből, lejátszanám azt a részt, amikor Han Solo fegyverrel a kezében a klónok után ered a folyosón, aztán azt, hogy Leia barátságot köt a kis mackólénnyel, aztán meg azt, hogy „Én vagyok az apád!” semmi értelme. Kicsit későre húzódott, hajnal három óra kilenc perc helyi idő szerint. Bár nem vagyok álmos, de ha a holnapi (vagyis jobban mondva mai) napot is el akarom kezdeni, akkor most pihenő állapotba helyezem magam, és átgondolom mégegyszer ezt a bemutatást.
A reggeli zuhany sok mindenen segíthet, de van amin nem tud. A Tallinn család tagjai egymástól szét nem választhatók, szoros testvériséggel kötettek egymáshoz, csak együtt nézve érthetjük meg a családfát, amelynek gyökerei a távoli múlton támaszkodnak. Valaha virágzó kikötő város, egykori Hanza-érdekterület, Szibéria nyugati szeme, a csak ritkán befagyó öböl, és más előnyök miatt vonzó ennyire a terület. Az itteniek történetei, és az olvasott, vagy gyűjtött dokumentumok alapján, ez itt az észak Kárpát-medencéje. Történelmi hasonlatossága, ideológiai vonzatai kétségtelenül erre a következtetésre irányítják a gondolataimat. Fontossága megkérdőjelezhetetlen, hiszen az északi-tengeri kereskedelem lebonyolításában nélkülözhetetlen szerepet játszott. Nem pontosan tudom, hogy milyen természeti kincsekkel gazdálkodik, de azt hiszem, hogy Szibériával úgysem kelhetne versenyre, így nem is annyira fontos tényező. A táj gyönyörű: tenger, szárazföld, belső tó, mocsarak. Hamarosan meglátogatok egyet közülük, azt mondják nagyon szépen kiépített járdákon közlekedhetünk a nádas-füves-vizenyős bokrok között. Valaha gabonamező foltjai tarkították a földeket, a népesség növekedésével azonban az erdőgazdaság eléggé visszaszorult. Széphazánkhoz hasonlóan, valakinek mindig szüksége volt a stratégiai jelentőségő csomópontokra, hatalma megszilárdításához, vagy fenntartásához, így az észtek sem élveztek sokkal több szabadságot, mint a közép-európai hegyvonulat gyűrűjében lakók. Állítólag, még rokonok is vagyunk, merthogy egy nyelvcsaládból származtatnak minket a nálamnál okosabb emberek. Hogy ezt elképzelhetőnek tartom-e vagy sem, azt ne most beszéljük meg, legyen annyi elég, hogy a jelenlegi ismereteimet tekintve vannak kétségeim. De a két nép történelme mindenképp mutat rokonszőrűséget, ha nem is úgy, mint ahogy egyesek elképzelték; sokkal István királyunk uralkodása után jegyezhetünk fel olyan gondolatjellel kezdődő különböző mással- és magánhangzókat, amelyek szellemiségében majdnem teljesen egyeznek. Mivel a középkori és újkori történelmükről sok mindent még nem tudtam megjegyezni, legyen a változatos huszadik század. Az első világháború után megalakult az első önálló észt demokratikus kormány. Négy év kemény munka után jöttek az oroszok. Majd Hitler és Sztálin titkos paktuma alapján itt is maradtak. Aztán jött Hitler. Mégis másképp gondolta a dolgokat. (Lehet, hogy fogytán volt az olaja.) Aztán jöttek az orosz „felszabadító” csapatok, mint nálunk, és ahogy az lenni szokott, itt felejtették magukat. Ötven évig ők is a „Szabad Európa” rádión, és a finn televízióadáson éltek, így az öregek nagy része megtanult finnül, amit ma kiválóan tudnak kamatoztatni, az idelátogató szórakozni vágyó északi szomszédaikkal kialakított szoros üzleti kapcsolatban. Kilencvenegyben aztán már kevés orosz volt itt, és úgy gondolták, hogy most már a nagy testvér hátszele nélkül is boldogulnak, és cselekedtek is ennek érdekében: először a három balti államot végig kanyargó élő láncba kapcsolódott minden szabadulni vágyó. A több mint hatszáz kilométeres ember-kígyó valóban elgondolkodtató. Az egymást kiváltó esemény sorozatok következtében egyetlen teendő maradt, ha a függetlenséget szeretnének: azonnali kormány alakítása, a köztársaság kikiáltása, és a média megtartása. Mindhárom részt sikeresen, és vér nélkül teljesítették, a kivezényelt orosz katonák nem támadták meg a fegyvertelen tömeget, tehetetlenül levonultak. Ezek után egy nagyobb összetűzésbe kerültek az oroszokkal, de azt is elég érdekes kontextusban. A katonák ugyanis már régen elhagyták az országot, amikor az itt élő letelepedett, vagy betelepített orosz ajkúak rájöttek, hogy akkor őket, most el fogják szakítani a hazájuktól, mert eddig nem volt gond, az únió miatt, de a szovjet birodalom feloszlott, most mi lesz? Kétségbeesésükben az utcákra vonultak, a parlament előtt követelték, hogy mondjon le a kormány. Aztán betörtek, és a miniszterelnök felhívására perceken belül Tallinn népe kitessékelte őket a palotából. Ezt is megoldották súlyos sérülések nélkül. Ma is elég szép számban találkozhatunk cirillbetűs feliratokkal, és akadnak olyan utcák, ahol észtül nem is nagyon értenek. Érdekes keverék, de ettől olyan, amit egyedinek szokás nevezni. Az azóta itt működő, és egymást követő kormányoknak egy közös célja van: Észtország előre mozdítása. És ahogy így tűnik, mintha jó irányba terelgetnék juhaikat. Igaz, azt még hozzá kell tegyem, hogy az észtek nem szívbajosak, ha valami nem tetszik nekik, akkor cselekednek. De addig megőrzik a rájuk címkeként biggyesztett „északi hűvös vérmérséklet”-üket.
A tallinni testvérek jól megférnek egymás mellett. A történelmi városmag köré települt üzleti-, és lakó negyedek egyre magasabbra törnek, és modern társadalmi igényeket szolgálnak. A város szépen megéldegél idegen forgalmából, a belvároson kívül sok minden említést nem érdemel, gondolhatnánk, de azért figyelemre méltóak a dinamikus fejlődés jelei: 30-40 emeletes financiális befektető torony, szállodák, bevásárlóközpontok, busz-, troli-, és villamos hálózat, földalatti buszpályaudvar a belváros peremén… Az a véleményem alakult ki Tallinnról, hogy több városból áll össze egy egésszé, ahogy a korábban felhozott torta. Több, városrészenkénti központtal, önálló életekkel, más-más történetekkel.
(Salinger emlékére.)
