eszembe jutott exupéry. nagyon régen olvastam a regényt. nem is nagyon emlékszem. alig dereng valami belőle. hala bele tudnék olvasni, biztosan eszembe jutna.
szeretném most látni az etnát. így éjszaka. biztosan gyönyörű.
ma elhagytam tallinnt.
jelenidőben írom a múltat. azonnal nem tehettem meg, de ez mégis egy tudósítás féle. kicsit egészében talán a kandírozott mandarin-zselészínű áramvonalra hasonlít. vagy a képzelt riport egy amerikai popfesztiválról-ra. talán ez volt a belső szándékom, ahogy próbáltam elmondani neked, de nem tudom pontosan. csak úgy jött.
ügyesen helyezkedtem a gép szárnya mögött sikerült helyet foglalnom, természetesen az ablak mellett. de ne rohanjunk előre, egy picikét visszatekerem a filmet, pár órával korábbra.
reggel korán felkeltem még sok teendőm volt: össze kellett pakolnom, némi takarítás, kijelentkezések, pár ajándék, elköszönések, tudod, hogy megy ez. aztán gyorsan bejártam, amit akartam, de persze nem teljesen, hiszen arra sosincs idő ilyenkor. rossz, hogy az ember mindig mindent utolsó utáni pillanatra halogat, hogy majd, majd, aztán meg a fele elmarad. a rimiben felszedtem vagy 10 kilót, aztán hazafelé 5öt le is adtam. sok kedves emberrel találkoztam, el akartam köszöni tőlük. nagyrészt sikerült, mostmár csak pakolni kellett. gyorsan gyorsan, kettő óra van, négykor nyit a check-in, ki kéne érni. összehalmoztam a holmikat, a táska elé, szép kis gyűjtemény. ezt mind bele kellene zsúfolni? hát pali, ez cinkes lesz… aztán itt vannak még az ajándék szeszek, a csokik, meg azok a kiegészítők, amiket nem szeretnék itthagyni. aztán mint utóbb kiderült néhány mégis ottmaradt, így juci volt olyan kedves és hazaküldte/hozta. ja és persze mindezt úgy kellett, hogy 20kg-on belül legyen. végülis a szobamérleg alapján valamivel több, mint 20, de lehet, hogy 21nél is több lett. oké. végre benn van minden. (vagyis nem minden, de ezt még nem tudom.) bepakoltam John Lennon-t is, és menetkészek voltunk. sietnem kellett, mert már négy óra elmúlt. közben pedig kinn megeredt a hó, és bitang módon süvített a szél. 1621kor indul a busz a kikötőből, de az ennyi cuccal rendes időben is 10 perc séta. nyomás, nyomás! elköszöntem jucitól, ő a suliba rohant, én meg hát ugye hazafelé. küzdöttem a széllel, de közben vigyorogtam. mindig vigyorgok a nagy szélben. olyan furcsa jó érzés fog el, mintha a lételemem lenne, mintha mindig arra várnék, hogy fújjon a szél. odaértem a megállóba. jön a busz, felszállok, és jelképesen elhasználom az utolsó tallinni tömegközlekedési vonaljegyemet. igazi szertartásként éltem volna meg, ha a járművezető nem tapos a gázba, és én nem gurulok a busz végéig mind a
végre megérkeztem a reptérre, és keresem a táblán hova kell mennem, de sehol se látszik a járat. most mi lesz? egy kissé leesett a vérnyomásom, ami egyébként sem szokta a plafont verni, és ott álltam a terminál 25 fokos melegében az atommeleg kabátomban, 30 kilóval megpakolva, vagyis 3,27 század másodperc alatt leizzadtam, mintha egy maratonon lennék túl. ez további gyengítő hatást gyakorolt a már említett mélyrepülésből zuhanásba váltó vérnyomásomra. na, ne essünk szét, keress egy széket! megvan. cucc le, puff. vissza a táblához, hátha elnéztem valamit. kinn hóvihar, belül törlik a járatokat. szuper. hogy megyek haza? nem kötöttem járatbiztosítást, ha törlik a járatot ugrott a zsé, és ha most kell megvenni holnapra a jegyet, az nem hatezer lesz. jaigen különben london felé megyek, mert képzeld arrafelé csak egy átszállás, és bármily hihetetlen, olcsóbb is. szal plusz
várok.
közben törölnek még két járatot.
várok.
még négyet.
jajajj…
még mindig várok.
egyszercsak megnyílik a check-in! hoppá! gyorsan, gyorsan! becsekkolok, aztán átmegyek a biztonsági ellenőrzésen, már benn vagyok az indulási oldalon. dejó egy lépéssel közelebb. azonban még mindig nem vagyok biztos abban, hogy fel fogunk szállni. várok, sétálok, olvasok, várok. aztán szól a hangos, hogy menjünk a kapuhoz. juhéé! még egy fokozat! aztán ott várok a sorban. várok. végre jön a személyzet, szöszmötölnek, már 2050van. tehát késünk. biztos nem kicsit. de úgy tűnik minden előjel ellenére, hogy hamarosan a gépen lehetünk, és talán fel is szállhatunk. aztán nyitják a kaput, és irány a gép! még meg kell küzdeni egy folyosóval, és még egy ellenőrzéssel a fedélzeten, aztán csak a helyválasztás okozza a legnagyobb dilemmát. és akkor most jön az a rész, hogy milyen ügyesen helyezkedtem a gép szárnya mögé, az ablak mellé.
majdnem egy órát ott ücsörögtünk, mire a kapitány hozzánk szólt, hogy hamarosan indulunk. juhééé ismét! szokásos bemutató a mentőmellényekről, a menekülés útvonalakról, és minden egyéb hasznos infó. vagy kevésbé hasznos. ha lesz valami balhé, úgyse tudja senki hogy mihez kapjon majd.
aztán hirtelen egy kisebb rántást érzek balról, majd egyet jobbról. elindultak a turbinák! közben egy derék figura a szárnyakat mosta gondolom fagyállós oldattal, hogy a fékszárnyak, meg a lapátok rendesen működhessenek. hozzáteszem kb 50-70kmperórás szellőcske, szakadó hó, és nagyjából mínusz hét fok jellemezte a külső környezetet. a kis kerek ablakból alaposan végignéztem a munkás rutinos mozdulatait, és vagy a szél hatására, vagy pedig kiszúrta, és megunta, hogy nézem, de tiszta erőből beterítette az ablakomat a habos lével. az meg egyből ráfagyott ugye, úgyhogy innentől nem sokat nézegettem…
aztán kitolnak minket, és elindulunk előre! hát nem hittem volna, hogy ez ma még bekövetkezik…
első alkalommal nem tudtam volna megmondani, hogy mikor volt az a pillanat, amikor elhagytuk a talajt, de most gondosan figyeltem, hogy mi zajlik. közben az ablakom váratlanul megtisztult. ahogy gyorsultunk a szárnyak úgy görbültek felfelé, és egyszer csak érezhetően megszüntettük a fizikai kontaktust az aszfalttal, mert a gép az előbb felsorolt környezeti tényezők, különösen a szél hatására egy kis billegést hajtott végre, természetesen a pilóták korrigálásának köszönhetően. érdekes volt, nem mondom. még nagyjából tíz percig repültünk viharban, felhőben, aztán kiértünk belőle, és londonig tiszta égen siklottunk hangtalanul. na ez nem igaz, de jól hangzik. olyan zajt csaptunk, hogy csodálkoztam, hogy odalent a fénypókhálókba ragadt apró emberkék biztonságban tudták szendergő gyermekeiket.
