egy hosszú este rövid történetét mesélem most el, ami egy távoli misztikus, és varázslatos helyen történt, az idő végtelen szőnyegének egy apró mintájában, amikor a bolygók állása olyan rendszert alkotott, hogy az áramló elemi univerzum mindent átható ereje, óvatosan megcsókolta a szereplők homlokát.
három fapásztor a tengerpart közeli erdőben sétál, a lombok között átszűrődik a hullámok határozott ritmusú susogása. a nap alacsonyan, és óvatosan lépdel nyugat felé, kora délután lehet, de a három pásztornak estének rémlik: közeleg a napnyugta. az éjszakák itt sötétebbek, hosszabbak; de az ősi szellemek kedvességgel, és gondoskodással töltik meg, ezért sűrűbbnek, és zsírosabbnak érződnek. hamarosan a közeli városkába érnek, izgatottan cseverésznek; legbelül tudják, hogy valami egészen nagyszerű dolog történik majd, de még nem sejtik, hogy milyen álmok várják a fogadóban őket: korábban egy tündérpalota volt, köré szerveződött a város, de az apró szárnyas lények már elhagyták ezt, az emberek törtetésétől, és pénzéhségétől zúgó világot. csak a tündérkézzel épített falakból párolog alig észrevehetően egy másik világ bársonyos illata, ahol a rétek virágoktól dúsak, símogat a napfény, és bátorít a szél. a fogadós a legmagasabb toronyban lévő legfelső szobába vezette őket: a végtelen mindenség ősi kívánsága volt ez. senki sem tudhatta, hogy követek, talán még ők maguk sem. a jóságos, és bölcs déli király ajándékát hozták hosszú, és kanyargós úton. egy apró rézszelence, ami vezeti őket, abban van egy gyűszűnyi darabka eredet, egy ősszilánk, amely olyan történetet mesél, aminek a kezdete a végtelenbe mosódik. nem szomorú történet ez, nem is vidám. ez csak egy szerelmes mese az élet valódiságáról. a három kísérő talán nem is tudja igazán megérteni, mi az amit hordoznak, talán a szelence tartalma vakítja őket, talán a mindenre kivetülő határok nélküli szeretetük tartja életben a szelencét. amikor magukra maradnak, és a város pislákoló fényei lassanként elszenderednek, a mindenség irányítja mozdulataikat. óvatosan és magabiztosan -talán öntudatlanul- leoldják a szelence olcsó vászon batyuját, kiterítik, így a közepén ott áll a kissé horpadt, enyhén zöldes patinás dobozka, amelynek vereteit egy kihalt ősi nyelven rajzolták. ahogy mindhárman felsőbb erőtől vezérelve egyszerre érintik meg a szelencét, valami magával ragadó, soha nem látott teljességű fény szűrődik ki a dobozka apró résein, és leveszik a fedelét. a varázserejű déli napfény, és a sivatag hallgatag, mégis történetekkel zsúfolt homokjának ember-előtti eredetű elegye megtölti a szobát a sűrűn folyó fénnyel, amely magában foglal mindent az idők kezdete óta. a fény csak áramlik körbe-körbe, kinyújtózik, tapogatózik, lélegzik. lassan magába szívja a tündérek itt hagyott szeretetét, és felismeri küldetését: kinéz az ablakon a távoli északi égbolt felé, elköszön a segítőitől, és kisuhan a messzeségbe, hogy teljesítse a minden összefüggések végső óhaját: ragyogjon az égen, amikor semmilyen más fény nem segíti a végtelen szeretet hű segítőit.
