lehetne lánynév is, és talán az is, de ez most egy kisváros. tallinntól nyugatra nagyjából ötvenke kilóméterkére helyezkedik el. egész jó kis hely. de persze ezt azelőtt nem tudtam, csak mikor odaértem. hogy hogy kerültem oda? na az a jó az egészben.
reggel felkeltem, mint mindig, de aztán másképp gondoltam: jött egy gondolat, hogy menjünk valamerre. bepakoltam pár cuccot, aztán kibattyogtam az öt percre lévő vasútállomásra, és már ismervén a helyi rendszert ("mindenki üt mindenkit ez a pécsi rendszer") megnéztem a vágányokat, a kiírásokon indulási idők, célállomások. mind ismeretlen. nézek a telefonomra az pontos időt számolgatva, mert mindig előrébb jár az órám, mint amennyi valójában van. és feleszmélek, hogy az egyik alig két perc múlva fogja elhagyni a peron környékét, így további gondolkodás nélkül megcélzom, és felpattanok az utolsó ajtón. első rész teljesítve. de hova is megyünk? épp jön szembe a kalauz hölgy, akitől a jegyeket venni kell, és kérdezi, hogy mit szeretnék (jegyet). aztán én meg mivel még ne tudom, hogy merrefelé is tartunk éppen, ezért rögvest kérdéssel válaszolok a kérdésére: hova megy a vonat? nézett, majd ismét megkérdezte, hogy mit parancsolok, láthatóan nem értette a szituációt, hogy én nem tudom hova megy a vonat, amin rajta vagyok. aztán erősködött, hogy mondjak állomás nevet, de én nem tudtam ugye egyet sem, aztán helyiség neveket kezdett sorolni, én meg mondtam neki, hogy a tizenegyedik megállóig adjon jegyet. gondoltam csak van ott valami, bármi legyen is az. na itt szegény teljesen elvesztette a fonalat, ami addig se nagyon volt meg, de igyekezett, és ezután már csak tátott szájjal állt, értetlenül, mert egy bolondot nézett, aki nem ugyanazt a nyelvet beszélte mint ő. nem észt-angol problémánk volt, hiszen folyékonyan beszélnek a kalauzok angolul, hanem a helyzetet nem tudta értelmezni. nem is hibáztatom, én voltam a fafej turista, aki nem tudja mit akar. vagyis én tudtam mit akarok: egy jegyet a tizenegyedik megállóig. de azt nehéz elmagyarázni szegény munkavégzőknek, hogy é kitaláltam poénból ezt csak úgy a hasamra csapva. végülis ő volt az okos, mert odavezetett a vonaltáblához, mint amilyen a metrókon is van, és ott újra megkérdezte, hogy meddig kérek jegyet. én ott szépen leszámoltam a tizenegyet, és meg is kaptam keila nevét. innentől már csak arra kellett figyelnem, hogy az angyalhangon csengő bemondó hang mikor ejti ki a hely nevét.
sikeresen leszálltam keila állomáson, párszáz méterrel korábban áthaladtunk egy hídon, ami alatt egy patak folydogált! egy patak! véégre! ez az első rendes folyóvíz amit látok itt ezen a sokmindentől távoli helyen! úgyhogy úgy érzetem, pont oda jöttem, ahova akartam. a felsőbb hatalom vezeti a gondolataimat, semmi kétség. érdemes néha hallgatni rá, hátha okosabb, mint én...
elindultam visszafelé a patak irányába, közben templom volt, meg temető körülötte. ami érdekes, mert az észtek nem nagyon vallásosak. látszik is, mert a hó nagyon belepte, a szél nagyon befújta, és senki sem vágott utat. a templom nagyjából a 14-15dik században épült, vagyis az elődje, mert a mai az kb 19sz-i, nem hiszem, hogy sokkal korábbi.
aztán át a patakhoz. és el mellette, át a híd alatt, meg minden.
aztán másik víz, egész jól néz ki így behavazva.
és a karácsonyfa eredete.
aztán mégegy híd. de ez szigorúan gyalogos. még kislengyel se fér át...
akadtak itt is romok. mint máshol. most nem mentem be.
és az út hazafelé.
elég fehér.
